Nyár, alkony, bálák

0
156

Napi Pilisszántó: Nyár, alkony, bálák, távolban a falu

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

A részlet angolul:

Elsewhere, along the Tisza’s farther bank,
the motley broom and hazels, rank on rank,
crowded, but for one cleft, through which was shown
the distant steeple of the tiny town.

Small, rosy clouds lay floating in the sky
in memory-pictures of the hours gone by.
Far in the distance, lost in reverie,
the misty mountain-summits gazed at me.

The air was still. Across the solemn hush
fell but the fitful vespers of a thrush.
Even the murmur of the far-off mill
seemed faint as a mosquito humming shrill.

To the far bank before me, within hail,
a peasant-woman came to fill her pale;
she, as she brimmed it, wondered at my stay,
and with a glance went hastily away.

But I stood there in stillness absolute
as though my very feet had taken root.
My heart was dizzy with the rapturous sight
of Nature’s deathless beauty in the night.